Tokodi Kata története
A narancssárga ceruzatartótól az osztálytermedig
Így lettem az, aki vagyok, és így született meg a rendszer, amit ma közel négyezer pedagógus és szülő használ.
Van egy emlékem gyerekkoromból, amit a mai napig magam előtt látok. A kisasztalnál ülök, nem babázom a többiekkel, nem szaladok ki játszani. Ott van mellettem egy narancssárga ceruzatartó, és rajzolok. Nekem ez nem elfoglaltság volt. Ez volt a hazatalálás.
Ha most egy zsúfolt csoportszobában vagy egy elsős tanteremben olvasol, szerintem pontosan tudod, milyen az, amikor egy gyerek megtalálja azt a pontot, ahol elcsendesedik és elmélyül. És azt is tudod, milyen az, amikor tizenöten vannak, akik ezt a pontot még nem találták meg, és rád vár, hogy odavezesd őket. Én ugyanezt éltem át, csak épp az én „osztálytermem” évekig egy egész ország volt.
Amikor még én tanítottam, és 15 000 gyerekhez jutottam el
Nem egyenes út vezetett ide. Középiskolában közgazdaságot tanultam, majd főiskolán andragógiát, mert mindig is érdekelt az élethosszig tartó tanulás, és gyerekkoromban is sokat játszottam tanárnénist. Amikor megismertem a jobb agyféltekés rajzolás módszerét, azonnal tudtam: ez az. Felnőttoktatóként kezdtem: jobb agyféltekés rajzolást tanítottam felnőtteknek, akik a harmadik nap végére olyan portrékat alkottak, amilyeneket önmagukról el sem hittek volna. Aztán a felnőttek elkezdték hozni a gyerekeiket is. Átdolgoztam a módszertant, és 15 éven át, egy 12–20 fős kiképzett oktatói csapattal jártam az országot. Közel 70 iskolányi, több mint 15 000 gyerekhez jutottunk el.
Tudom, milyen az, amikor valamit nem elméletben próbálsz ki, hanem élesben, csoportról csoportra, huszonöt gyerek reakcióján lemérve. Én is ezt csináltam évekig. Innen hozom azt, ami szerintem a legtöbb „fejlesztő anyagból” hiányzik: a frontvonalat.
A tábor, ami mindent átírt bennem
Az elmúlt öt-tíz évben azt látom, ahogy a hozzám kerülő gyerekek figyelme és finommotorikája évről évre gyengül: nehezebb velük dolgozni, rövidebb a koncentrációjuk, visszaesik a rajzaik minősége. Ennek konkrét oka van: egyre többet és egyre korábban kerülnek kütyük a kezükbe, aminek mérhető hatása van mindkettőre.
Aztán jött egy nyár, ami ezt az egészet egy pontba sűrítette. Egy rajztáborban a gyerekek fele képtelen volt egyben ülve, koncentrálva alkotni. Izegtek-mozogtak, azonnal elfáradtak, görcsösen fogták a ceruzát. Ott szembesültem azzal, amit szerintem te is minden szeptemberben újra megtapasztalsz: a gyerekek finommotorikája és figyelme néhány év alatt gyökeresen máshogy néz ki, mint korábban.
Fontos, hogy ezt pontosan úgy értsd, ahogy gondolom: nem arról van szó, hogy egy 9–13 évesnek már felesleges volna rajzolni tanulnia, dehogyis felesleges! Csak arról, hogy ha a fundamentumok hiányoznak, a technika tanítása előbb-utóbb falba ütközik. Vissza kell nyúlni a 4–8 éves korosztályhoz, és be kell építeni azokat az alapokat, amik ma sok gyereknél hiányoznak, hiszen a sok kütyüzés szétszedi a figyelmet, és a finommotorika sem úgy fejlődik, mint régen. Csak épp ezt nem lehet poroszosan csinálni: úgy kell becsempészni, ahogy ennek a generációnak szól, játékosan.
Akkor jöttem rá valamire, ami azóta is mindent meghatároz nálam: ha a test, a figyelem és a finommotorika nincs összehangolva, hiába minden technika.
„A ceruza nem a kezdőpont, hanem a célvonal.”
Amit a saját kislányomon is megéltem
A táborban látottak, és az, hogy a saját kislányom is egyre nehezebben és egyre kevesebb kedvvel vette kézbe a ceruzát, alaposan elgondolkodtattak.
Beleástam magam a témába: kifejezetten a 4–8 éves korosztály finommotorika- és figyelemfejlesztésébe, méghozzá minél mélyebben, az ő igényeikhez igazított, játékos feladatokon keresztül. Így született meg az a rendszer, amit ma már közel négyezer pedagógus és szülő használ.
Ez nem szlogen. Ez az, amit minden csoportban, minden gyereknél újra és újra látok igazolódni.
Amit ebből a legtöbb pedagógusnak szeretnék átadni
Sok pedagógustól hallom újra és újra ugyanazt: első osztályban a gyerekek és a tanítók is embert próbáló küzdelmet vívnak, mert az írásmozgás-koordináció és a figyelem szintje soha nem látott mértékben gyenge.
Sok pedagógus nem azért keres rendszert, mert nem tud tanítani, hanem azért, mert a fegyelmezés viszi el az idő felét, este pedig újra és újra össze kell ollózni valamit másnapra, mert senki nem adja a kezükbe a teljes ívet.
Pontosan ezt a hiányt szeretném betölteni: nem egy újabb feladatlap-gyűjteményt adok, hanem egy sorrendet, mi jön előbb, mi utána, és mikor van itt a ceruza ideje, amit egyszer kell megérteni, és onnantól minden csoportnál, minden évben újra tud működni.
Fontos, hogy ezt is tisztán lásd rólam: nem vagyok fejlesztőpedagógus, nem vagyok gyógytornász, nem ígérek csodát és nem diagnosztizálok.
Egy 15 éves tapasztalattal rendelkező rajzoktató és gyakorlati édesanya vagyok, aki a saját 15 000 gyerekes tapasztalatát és a saját nehézségeit is beépítette egy olyan eszköztárba, amit a mérhető, dokumentálható fejlődésért cserébe adhatsz tovább a csoportodnak, anélkül, hogy minden este újra ki kellene találnod.
„A ceruza nem a kezdőpont, hanem a célvonal.”
Küldetésem, hogy programjaimmal játékos, élvezetes módon segítsem a gyerekek figyelmének, kézügyességének és önbizalmának fejlődését, úgy, hogy közben megőrizhessék természetes kíváncsiságukat, önfeledt gyermeki lényüket, és valódi, kézzel fogható eredményeken keresztül tapasztalják meg saját erejüket. Hiszek abban, hogy nem a dicséret, hanem a valódi képességek fejlesztése ad tartós önbizalmat. A szülők és pedagógusok támogatásával olyan támogató környezetet teremtünk, ahol minden gyermek kibontakozhat, és önálló, boldog felnőtté válhat.
Alkotásalapú gyermekfejlesztési szakértő, a Zozi-módszer és az Agyfélteke Összehangoló Program megalkotója, a Művészház alapítója. 15 éve dolgozom gyerekekkel, a módszeremet ma közel 4000 pedagógus és szülő használja.